A filantróp naplója

No, hát mi is volt hétfőn? Barátságos hangulat a civil szervezetnél, a nagy tanulószobában Gáborka ebédel, közben Kata, a legidősebb önkéntes, nyugodt kék szemű, határozott kismama faggatja az iskoláról. Ide huppanok le egy alacsony és süppedő fotelba, amíg a fociról érkező Norbit várom.

-Aggódom a helyesírásod miatt, Gábor, mi lesz így az év végére? –mondja Kata, de a hangján átsüt a vidámság és az elégedettség.

-Nem lesz azzal semmi baj, olyan lesz, amilyen lesz! –rendezi le a kérdést Gábor, jellegzetes, szinte sipító orgánumán, hasonlóképpen derűsen. Egy darabig így évődik a felnőtt meg a gyerek, aztán pár perc múlva befut Kafu és Norbi focimezben. A –feltételezett- korához képest meglehetősen alacsony, izmos kis Kafu valóban focista benyomást kelt, Norbi viszont, aki brazil pólóját, és kurta kék rövidnadrágját már évekkel ezelőtt kinőhette, még sutább, mint eddig bármikor. Egy citromsárga pólót és egy elképesztően rövid nadrágot látunk, amin felül egy barna, zavart, vékony arc próbál elbújni, kétoldalt pedig hosszú, sovány végtagok kaszálnak. A hatást fokozza, hogy Norbi kezét és lábát több helyen bennszülött testfestést idéző narancssárga kis téglalapok díszítik, amint később megtudtam, ezek jóddal bekent sérülések. Bárhogy is próbál eltűnni, ilyen élénk színekben most még kevesebb esélye van -irány a könyvtárszoba, kezdődik a mondatelemzés. Egyből egy nagyon érdekes hiba szúrt szemet: Norbi teljes következetességgel összekeveri a hely- és időhatározót. Az „éjfélkor”-ra habozás nélkül rávágja, hogy helyhatározó, majd miután felvilágosítom, hogy időhatározó is létezik, a „pincében” -t már annak nevezi. Bizonyára megint szeretne minél előbb túllenni a tanuláson, pedig bármilyen gyorsan felel a kérdésekre, az óra akkor is hatvan percig fog tartani. Miután sikeresen szétválogatunk és csoportosítunk egy sereg helyre és időre vonatkozó szószerkezetet, előkerül az elmaradhatatlan sportújság, aminek hátlapját gondosan letéptem az egyáltalán nem gyerekeknek való hirdetések miatt. Ennyit a Sztár Sport című hetilap minőségéről. Itt a mai kuriózum a Beckhamről szóló írásban többször is felbukkanó „alkalmasint” szó, amelyet tanítványom első zavarában „alkalmaszint”-nak olvas. Aki azt gondolja magáról, ismeri, szereti, helyesen és tudatosan használja a magyar nyelvet, próbálja csak meg egyszer elmagyarázni, mit is jelent ez a szó! Én –bevallom őszintén- töltelékszónak minősítettem, aminek sok értelme nincs, arra utal legfeljebb, hogy valaminek elérkezett az ideje.

Csütörtökön szemüveges barátnőmet és a nevelőotthont járt lányt is ott találtam a civil szervezetnél. Rózsával kapcsolatban bíztattak: most indult egy nagyobb csoport gyerek a nevelőotthonból, bizonyára ott van köztük ő is. A két lány egyébként láthatóan erőtartalékai vége felé közeledett, a sok feladat, szünet nélkül csörgő telefonok és óriás papírhalmok között meglehetősen frusztráltan ültek irodájukban. A nevelőotthont járt lány éppen egy különös történetet adott elő: múlt pénteken egy egyetemista órát tartott a könyvtárszobában, amikor egyszer csak beviharzott két gyerek, és kiugrottak a nyitott ablakon. (Az ablakok körülbelül egy emeletnyi magasságban vannak az utcához képest.) A lányt az döbbentette meg leginkább, hogy az egyetemistát ez a tény legkevésbé sem zavarta, nyugodtan folytatta az órát, még csak a gyerekek után sem nézett. Az egész eset csupán akkor derült ki, mikor a gyerekek keresése közben személyesen is megkérdezték, nem-e látta őket. De igen, kiugrottak az ablakon.

Befutottak a várva várt gyerekek, Rózsa sehol. Négy alacsonyka nevelőotthonos kamasz, tizenkét-tizenöt évesek, egyikük lány. Újak még itt, talán most jöttek először. A kislányt kivéve, aki kedves arcú, barna bőrű, gömbölyded, galambszerű, békés teremtés, nyomasztó légkör veszi körül őket, feszült, merev tekintetük zavaró és természetellenes, mint az elgörbült kanál látványa. A kislány leül az egyik udvari székre, ketten pingpongozni kezdenek, a legzavarbaejtőbb, militaricuccos kissrác pedig körbe-körbe járkál, mint egy ketrecbe zárt vad. Többször megkísérel nekifutásból felrohanni az udvar egyik felét lezáró, nagyjából függőleges kőfalra, majd pipát vesz elő, és rágyújt. A többiek csak cigarettáznak, de azt megállás nélkül. A nevelőotthont járt önkéntes lány próbálja rábeszélni Honvédet (a többiek így hívják a pipás kisfiút), hogy érje be ő is inkább a cigivel. Honvéd csak vigyorog és nekiugrik a falnak.

Miután a kislányt sikertelenül megpróbáltam –Rózsa helyett- magyarozásra csábítani, visszatérek az irodába. A látottak hatása alatt csüggedten fordulok az ott ülő Sanyihoz:

-Sanyi, te is cigizel? –meglepetésemre azt a választ kapom, hogy három hónapja leszokott róla, ahogy az italról is. Minden kérdés nélkül azt is hozzáteszi, hogy az ital mellett hormonkészítményeket szedett, amitől agresszívvá és kezelhetetlenné vált, bizonyos „ügyei” is voltak. Sötéten meséli ezt Sanyi, mindössze néhány mondatban, és nem érzem benne a felszabadultság örömét, csak az állandó, kicsit öregasszonyos helytelenítő hangszínt. Rossz volt az ital és rosszak voltak a hormonkészítmények, de hogy a jelenlegi élet jó-e, arra inkább nem kérdezek rá, mert Sanyi változatlan, nem sok jót ígérő komorsággal néz maga elé karikás szemeivel. Szemügyre veszem inkább a rajzait, amikkel szöszmötöl: tollrajzok, az egyiken aszott arcú, ritkuló hajú, néhány vonallal felvázolt szembogárnélküli ember mered egy kopasz, göcsörtös erdőre. A másikon épületek és emberek körvonalai egymásra torlódva: csupa kopasz emberi torzó, különböző méretekben, különböző tartással, más-más irányba fordulva, mintha valami mozgástanulmány lenne. Mindenki szembogár nélkül. Sanyi elmeséli, hogy megrendelésre rajzolta ezeket, illusztrációnak. Rosszkedvűnek nevezem a rajzokat, mire megállapítja, hogy akkor jól sikerültek, mert a szövegek is olyanok. Érdeklődésemre előveszi többi, régebbi rajzát is, ezek már mind ugyanarra a sémára készültek: végtelen összevisszaságban kanyargó vonalak, amelyek hol nonfiguratív alakzatba, hol különböző méretű, helyzetű, gyakran egymásba lógó torzókba fordulnak. Jó filantrópként dicsérem a képeket, igyekszem kiragadni egy-két részletet, amik megtetszenek, de alapjában véve ijesztő, kusza, rideg és üres az egész. Közben valami papírért bejön a Polipsrác, és amint meglátja az erdős rajzot, nagy szavakkal dicsérni kezdi. A kedves, érzékeny, emberbarát Polipsrác hangjában azonban ugyanazt a bizonytalanságot érzem, mint a sajátomban. Gyorsan ki is fordul az irodából, ezúttal még a testi kontaktust is kerüli, még hátba sem lapogat egyikünket sem.

A mai jócselekedet letudásának visszás érzésével zárom a Sanyival való beszélgetést. Arról viszont elfeledkezem, hogy a filantrópok mindig megkapják őszintétlenségük méltó büntetését. Ahogy kifelé tartok, Sanyi utánam szalad:

-Várjál, kérdezni akarok valamit tőled!

-Akkor rajta! –mondom nagy vidoran, kabátomat gombolgatva, a balsejtelemre fittyet hányó modorban.

-De nem most… -súgja Sanyi kis izgalommal. –Négyszemközt…-megvárja, amíg a tanulószoba környéke elcsendesül, és folytatja: -Figyi, nem tudnál kölcsönadni háromszáz forintot? –leforrázva nyúlok a táskámba, és amíg keresgélek, fennhangon magyarázni kezdem, hogy először és utoljára, stb, stb. Sanyi közben izgatottan csitítgat, és amint valaki a szobába lép, leállít:

-Várj…Várj, vigyázz… Jön valaki… Ne most! Nem szeretik, hogyha így kérek… Nem akarom, hogy meglássák. –magyarázza fejét félrefordítva, sötét szemét lesütve. A helyzet kínosságát csak növeli, hogy történetesen épp nincs nálam háromszáz forint apró. Rövid hezitálás után kezébe nyomok egy ötszázast („Ne most! Ne most!”),és magamban magamat szidva, de azért dacos vidámsággal elköszönve távozom.

Az ötszáz forint hiánya nem vág földhöz, de az bánt, hogy Sanyi –mivel nem fogja visszaadni- többet már semmiképpen sem fog beszélgetni velem, úgy fog elkerülni, ahogy csak bír, és valószínűleg meg is utál egykettőre. Sőt, már abban a pillanatban megtehette, amikor eldöntötte, hogy tőlem fogja elkérni ezt a háromszáz forintot. Emellett még az is zavar, hogy a civil szervezet családias, őszinte hangulatát egy ilyen ronda, görbe titokkal csúfítottuk el. Amíg a buszra várok, úgy érzem magam, mint akit kizsebeltek, összeszidtak és jól kiröhögtek.

Minden bizonnyal tanári pályafutásom mélypontjához érkeztem. A tavaszi szünet miatt egy hétig nem láttam semmiféle gyereket, majd a norbis hétfőmet is kiütötte a húsvét hétfő. Csütörtökön lelkemben egyrészt felkészületlenségem miatti zavarral, másrészt ébredező gyanakvással baktattam fel a H. utcán: meglepődnék, ha Rózsát a civil szervezetnél találnám… Egy fagyos hét után igazi gyönyörű, napfényes, enyhe, jó kis melegfrontos nap köszöntött ránk. Mint a mesében: a civil szervezetnél tárva-nyitva állt ajtó-ablak, a kis lakók buzgón söprögettek, tisztogattak. Valódi tavaszi nagytakarításba csöppentem. Az épületet friss, illatos huzat járta át. A tanulószobában egy csapat gyerek a nevelőotthont megjárt aktivistalány vezérletével pályázaton nyert könyveket látott el a civil szervezet pecsétjével. Az asztalt szakkönyvek, regények, kötelező irodalmak színes kavalkádja borította –ebbe is legalább olyan szívesen belevetődtem volna, mint a takarításba (ilyen napokon mindenhez kedve van az embernek…), de fáradt is voltam, és nem éreztem annyi erőt magamban, hogy éppen most törjem át az idegenség köztünk húzódó falát. Így csak lehuppantam egy székre, és Rózsa után érdeklődtem. A –valószínűleg egyetlen- fiú aktivistához irányítottak, akit már máskor is többször láttam itt gyerekeket, például Gábort tanítani. Igazából remek tanárnak tűnt, bár „Gáborral azért nem lehet nehéz tanulni…” –gondoltam kicsit irigyen. Alacsony, vékony, hullámos barna hajú srác, fürge, ruganyos, nagy játszópulcsikat hord, arca amolyan kortalan, most még kicsit öregebbnek, de később majd fiatalabbnak fogja mutatni a koránál. Igazi gyerekek közé való személyiség. Segítőkészen bólogatott, majd nemcsak hogy a vállamra tette a kezét, hanem a fél karjával átfogott, mint egy polip, és úgy kérdezte:

-Hogy is hívják a kislányt? –kissé elhűlve válaszoltam, de mire tízig számolhattam volna, már polipkarjával együtt eltűnt. Eltűnődtem, hogy vajon könnyes-e a szemem, vagy úgy festek, mint akinek szüksége van egy ölelésre, majd végül arra jutottam, hogy bizonyára nagyon megszokta már, hogy a gyerekekkel ilyen nyelven kommunikál. Szemügyre vettem az asztalnál ülőket. Legnagyobb bánatomra Gábor nem volt köztük. Velem szemben egy sápadt, sovány fiatal lány ült, sápadt kisbabát dajkálgatva. A baba figyelte a pecsételőket és egy teszkós nejlonszatyorral játszott. A mellettem lévő székre, ahol eddig a Polipsrác ült, Kafu érkezett meg. Hirtelen rájöttem hogy mitől is olyan felnőttes az arca: pajesza férfias barkó kezdeménybe torkollik, majd apró borostákban hal el. Most is focis cuccban volt, az arca enyhébb, nem emlékeztetett már a Sanyit cincáló vadócra. Inkább a szeme tűnt szomorúnak. Könyveket pecsételt egy magas, vidám tekintetű srác is, félrecsapott ellenzős sapkában, rapper fílinggel, éppen a nevelőotthont járt aktivistalányt próbálta meggyőzni valami történelmi tényről. A lány megjegyezte, hogy töri szakos, és ezzel a vita véget is ért. Hirtelen egy kart éreztem a vállamon.

-Sajnos a Rózsa ma biztosan nem fog jönni –mondta a Polipsrác és együttérzően nézett a szemembe, –ó, borzalom!- még vigasztalóan meg is szorította a vállamat, ahogy a nagymamám szokta. -...mert a héten szünet van nekik. –amíg beszélt, végig efféle nonverbális háttérüzeneteket érzékeltem: minden rendben van, elfogadunk téged, jó, hogy itt vagy, megoldjuk…

–Gyere, aláírom a papírodat.- mondta végül. Mivel elfelejtettem elhozni a szükséges papírt, csupán felírta egy másik papírra, hogy legközelebb majd ne felejtse el aláírni. Öt perc ottlét után elhagytam a civil szervezet kereszthuzatos épületét, gyerekestül, mindenestül. Előttem állt egy hosszú délután. Tanácstalanul battyogtam le a napfényes lejtőn.

Azt hittem, a héten már nem gondolok többet a gyerekekre és a civil szervezetre, de nem várt helyen és időben ismét felbukkant egy szereplő. Szombat délután megszokott buszmegállómnál álltam az esőben, amikor egyszer csak rámköszönt a nevelőotthont megjárt lány. Kicsit feszélyezetten beszélgetni kezdtünk. Ő vagány szerelésben, lábán színes, kötött lábszárvédővel csak úgy ázott lazán az esőben, én meg frissen belőtt hajjal, magas sarkú cipőben, szoknyában és persze esernyővel –tehát egyértelműen készülve valahová- vártam a buszt. Felszálltunk a négyesre. Az egyébként erősnek, magabiztosnak látszó lány fáradtnak tűnt. Kérdeztem, mióta csinálja ezt a munkát, kiderült, hogy mindössze körülbelül egy hónapja, de már sok neki.

-Nehéz ám, rohadt mocskos ez a világ. –sóhajtott. –Rohadt mocskos világ, tényleg, amik vannak. Az egyik például magyaráz, gesztikulál, és ahogy nézem, a kezén meg ott vannak a hegek. Valaki elnyomott rajta egy csikket, vagy mi. Meg ilyenek. Lassan már nem tudok aludni, a gyerekekkel álmodok. Álmomban ott mesélnek nekem. –Én megérkeztem, leszálltam a buszról. Mondtam, hogy hétfőn majd találkozunk. Azt felelte, nem biztos, hogy jön hétfőn.

Hétfő délután egy friss Nemzeti Sporttal a kezemben érkezek a civil szervezethez. (A politikában ezt hívják populizmusnak.) Lehuppanok a teakonyha –általában táskákkal és kabátokkal teledobált- kis díványára, és fél métert besüppedve édes félálomban várom a gyermeket. Ebédelni nem volt időm, egyenesen az egyetemről szaladtam ide, végig a legalább 45°-os H. utcán. Most pedig előttem, valami jótét léleknek hála, egy zsíroskenyér szeletekkel borított asztal. Plusz néhány fej megpucolt vöröshagyma. Plusz hatalmas üstben főzött, globálisan ízesített jó kis menza-tea, amit merőkanállal lehet a bögrékbe juttatni. Gyermekkorunk ízei!

A civil szervezet munkatársai most is a parányi udvarban fújják a füstöt. Van köztük emancipált, de mégis kedves, kis vékonyka, szemüveges roma egyetemistalány; nevelőotthont megjárt, nagyra nőtt, kemény fellépésű, alternatív leányzó; higgadt, magabiztos, idomár-tekintetű hölgy. Egy a közös bennük: mindegyik nő és mindegyik láncdohányos. Önkéntesek is járnak ide az egyetemről, azzal a céllal, hogy észrevétlenül beépüljenek a kis közösségbe, és lelki támaszként szolgáljanak a gyerekek/fiatalok számára, legyen kinek kiönteniük a szívüket.  Ők szintén lányok és szintén láncdohányosok.

A civil szervezetnél mindig informális hangulat uralkodik. A gépteremben néhány kis/nagyfiú lődözi virtuális ellenfeleit, a konyhában is lézeng pár ember, a tanulószobában a tanárszakosok nyüstölik a gyerekeket, vagy közös játék, beszélgetés folyik. Mindenki tudja, hol a helye, kivéve a fel-alá járkáló, feszengő tanárszakos egyetemistákat, akik késő tanítványukat várják, és egyáltalán nem értik, miért kell nekik kevés szabadidejükben cigánygyerekekkel bíbelődniük, akik ahelyett, hogy hálásak lennének, gyakran még csak meg sem jelennek az órán. Na ilyenkor megy csak ám fel a pumpa a jól megtermett, önérzetes magyar legényekben/leányokban: fél órát várni egy harmadikban bukdácsoló, szurtos kis kölyökre –hát ennek meg milyen fontosabb dolga lehet annál, mint hogy itt legyen időben? Bizony, érdekes az élet. Itt cigánygyerekek várakoztatnak hiába elfoglalt egyetemistákat. Szankciók pedig nincsenek, hiszen a cél az, hogy a gyerekek önként járjanak a szervezethez és megszeressenek itt.

A zsíroskenyerek lassan már táncot lejtenek a szemeim előtt, de ekkor megjelenik Norbi, egy csapat fiú társaságában. Behúzott nyakkal száguld végig a konyhán, nehogy köszönnie kelljen. A magas, vékony kissrác egészen belegörnyed ebbe az erőfeszítésbe, én pedig megbántott önérzettel felülírom magamban a múltkori hasonlatot: nem őzike ez a gyerek, hanem egy cikázó vízigiliszta. Nem baj, hadd cikázzon tova a gépterembe, adok neki még öt percet lövöldözni. Gyönyörűen süt a nap, biztos focizni voltak: kivételesen jó napja lenne Norbinak, ha nem kellene most velem tanulnia. Hadd menjen hát. Kis idő múlva azonban gyanútlanul előbújik: hagymát vág két szelet zsíroskenyérre és teát mer magának. Mivel négy óra már elmúlt, megragadom az alkalmat, és odaszólok neki:

-Norbi, lassan kezdődik az óra! – a rajtakapott vad rémülete önti el szegény arcát, rögtön leteszi a tányért meg a bögrét.

-Jövök, jövök… -motyogja gyorsan. A hatás kicsit túl nagyra sikeredett, most már hiába győzködöm, hogy nyugodtan hozza magával az uzsonnáját: nem, nem akar most enni, megragadja a táskáját és már száguld is be a könyvtárba. Én viszont ellentmondást nem tűrve kijelentem, hogy igenis nem ebédelt rendesen, és most éhes. Visszamegyek a konyhába, behozom Norbi elemózsiáját, valamint –teljesen mellékesen- magamnak egy szép nagy kenyércsücsköt. Finom empátia-e, vagy merő önérdek –amint elkezdek enni, tanítványom is bátorságra kap és nekilát. Előkerül a házi dolgozat is: „Foci az élet”.

Ezután felolvasunk a Nemzeti Sportból, de a spanyol bajnokság helyszíneivel és szereplőivel mindkettőnknek meggyűlik a baja. Közben észreveszem, hogy Norbinál az a fő szempont, hogy minél hamarabb végigérjen a szövegen, valamint minél kevésbé kelljen olvasás közben kinyitnia a száját. Ellentámadásba lendülök. Azt magyarázom neki, hogy úgy olvasson, mintha ő lenne a sporthírek bemondója a tévében. Lényegében tehát abszolút fordítva, mint most. Bólogat, majd felolvassa ugyanúgy, mint az előbb. Erre már keményebb eszközökhöz folyamodom, és magamban azon hezitálok, hogy én az ő helyében ebben a pillanatban gyűlölném meg visszavonhatatlanul a tanár nénit. A bennem lakozó pedagógus azonban már elszabadult, nem lehet megállítani…

-Norbi, most mondd utánam: „Tudtam, hogy a csapatomnak szüksége van rám.”

-Tudtam, hogy a csapatomnak szüksége van rám… -sóhajtja.

-„A Sevilla, ha az eredmények számára kedvezően alakulnak, felléphet akár a negyedik helyre.” (Eközben felsejlik előttem a Pelikán elvtársat okító, idősödő dramaturghölgy alakja, amint a kamera pengeszájára közelít: mit-sütsz-kis-szűcs-tán-sós-húst-sütsz-kis-szűcs…)

-A Sevilla, ha az eredmények kedvezően alakulnak, felléphet a negyedik helyre…-nyögi Norbi. A gyerekkínzás csak pár percig tart. Nyelvtanozunk még egy keveset, majd kirovom a házi feladatot: az olasz bajnokságról szóló bekezdés lemásolását. Amint elhangzik a végszó, Norbi ismét fürge vízigilisztaként slisszan ki a teremből, köszönés nélkül.

Csütörtökön még ekkora sikerekkel sem büszkélkedhettem: hiába zaklattam email-ben elismert magyartanárokat tanácsért, hiába rendeztem közvéleménykutatást barátnőim körében: ki mit szeretett olvasni tizenhárom éves korában (Bár ez önmagában is érdekes eredményekkel járt: megtudtam, hogy valakit teljesen hidegen hagyott Nemecsek szenvedése, ellenben fülig szerelmes volt a vörösinges fiúkba. Olyan is volt, aki Zolára emlékezett vissza, mint legkedvesebb olvasmányélményére.). Hiába tépelődtem, és ragadtam végül magamhoz egy verseskönyvet valamint a Tanár úr kérem-et, hiába tettem még százféle előkészületet: Rózsa csak nem jött. Felhívtuk a nevelőtanárát, aki megnyugtatott minket afelől, hogy már fél órája elindult. Jól eltévedhetett szegény gyerek.

Várakozás közben összebarátkoztam az itt dolgozó szemüveges, meg a nevelőotthont járt lánnyal. Kávéztam egyet, elmosogattam az aznapi edénytermést és figyeltem a körülöttem zajló életet. A legszínesebb szereplő egyértelműen Gábor volt, akire már az első alkalommal is felfigyeltem. Tíz év körüli, pufók, de fürge kis cigánygyerek: gömbölyű hassal, kerek fejjel, ravasz kis mosollyal a szája szögletében, csillogó, élénk szemekkel. Úgy jár-kel a civil szervezetnél, mint egy kis fejedelem, egy kis basa, bárkivel lespanoskodik bármiféle gátlás nélkül, mindig van valami mondanivalója, amit gyorsan, hadarva és hangosan ad elő vékony gyerekhangján. Magyaráz, jár a szája állandóan. Még szerencse: ez az a háttérzene, ami élettel tölti meg a civil szervezetet. A többi fiú (lányok ritkábban fordulnak itt elő) kedvetlenebb, komorabb, és egyáltalán, idősebbek már annál, mintsem hogy ilyen felszabadultak lehetnének. Gábor bátyja például, Zoli (ahogy itt hívják: Kafu) olyan, mint egy kis öregember. Szeme fénytelen, arca fáradt, hangja tompa, mindene inas –mintha egy sokat látott felnőttet zsugorítottak volna össze 150 centire.

Itt van aztán Sanyi is, a magas, sovány fiatalember sötéttel árkolt szemekkel, akivel mosogatás közben beszélgettem. Sokáig azt hittem róla, hogy ő is csak a tanítványát várja, mint én, később viszont kiderült, hogy bár egyetemista (művészeti karos), de ő is a civil szervezet régi pártfogoltja, volt nevelőintézetes. Néhány dolgot tényleg nem értettem eleinte a viselkedésében: például ahogy teljes komolysággal próbált meggyőzni, hogy az instant kávéport a hidegvízbe szórjam bele, és úgy tegyem az egészet a mikróba. Nem tudta megmagyarázni, miben is állnak ennek a metódusnak az előnyei, viszont amikor én mosolyogva kételkedtem, nem vette tréfára a dolgot, hanem szinte megsértődött. Komolyan lehajtotta a fejét és csak a vállát rángatta: szerinte akkor is úgy jó. Engedelmeskedtem, nehogy megbántsam, aztán gondosan szétnyomkodtam a csomókat a kávéban. Közben szülővárosom politikai életével próbáltam szórakoztatni, mivel véletlenül pont erre terelődött a szó, de vicceimet nem értékelte, legfeljebb lesütött szemmel elhúzta a száját, és fogain át rövid, rosszkedvű hang kíséretében kifújta a levegőt. Nem nevetés volt ez, inkább valami állandó méltatlankodás akusztikus kifejezése. Mondatai lejtése is mintha valami monoton, pesszimista tartalmat hordozott volna. Pedig közben eszembe jutott, hogy a lányok már beszéltek nekem Sanyiról, méghozzá csillogó szemekkel, mint a szervezet sikeres pártfogoltjáról, aki nagyon szépen fest és hamarosan befejezi az egyetemet. Míg én mosogattam, Sanyi nagyszabású uzsonnakészítésbe fogott. Eleinte előírásszerűen készítette az instant tészta adagokat: külön tányérokban leforrázta mindegyiket, majd rájuk szórta a fűszerkeveréket. Egy hirtelen ötlettől vezérelve aztán egyszerűen kezdte számolatlanul szórni a tésztatömböket a hatalmas teaüstbe, amiben a vizet forralta. Bátortalanul érdeklődtem, hogy biztos elfogy-e ennyi, mire a konyha egyik sarkában magasodó kartondoboz toronyra mutatott: az mind tészta. Most kapta a szervezet. A gyerekek hamar megérezték az ételszagot, és sorra hordták el a tányérokat. Sanyi kínálására én is elvettem egyet, a konyhapultnak támaszkodva eszegettünk. Lassan már a hangulat is kezdett oldottabbá válni, amikor bejött Kafu, leült az asztalhoz, és Sanyihoz fordult:

-Te Sanyi, megint nem mostad ki a teaüstöt? –Sanyi félrefordulva mormogott valamit, hogy dehogynem, kimosta. Kafu bizonygatta, hogy a tészta a rászórt maréknyi bors ellenére is édes. Sanyi zavarba jött, és különösebb meggyőződés nélkül újra azt állította, hogy kimosta. Kafu nyugodtan ismételte a magáét. Láthatólag nem a tészta minősége zavarta, –amin a cukor se nagyon ronthatott már- csak kóstolgatta Sanyit, pusztán a kötekedés öröméért. Nem a cukron ment a harc, hanem azon, hogy Sanyi mindenen szégyenkezik: azon is, hogy nem mosta ki, azon is, hogy nem mond igazat, Kafut pedig ez idegesíti, ezért bosszúból jó hosszúra nyújtja Sanyi számára ezt a kínos pillanatot. Ő valószínűleg könnyedén főzne mosatlan üstben, könnyedén be is vallaná, vagy könnyedén le is tagadná, ha éppen ahhoz támadna kedve. A  kiábrándult arcú kissrác ha akarja, ízekre szedhette volna a huszonéves egyetemistát. Szerencsére közben előjött Gábor is, aki huncut vigyorral azon ironizált, hogy a lében úszó tésztához nem kanalat, hanem villát adtunk neki.

-Hát ezzel nagyon jól meg tudom enni! –kiabálta dévajul. Vele már nem volt nehéz megtalálni a hangot: fölmutattam egy kanalat a fiókból, és kijelentettem, hogy ott találja ezentúl is, ha szüksége lenne rá. Megkönnyebbülten nevettem vele, az egyetlen ittenivel, aki vissza tud nevetni.

A számban borsos ízzel indultam hazafelé a befelhősült ég alatt. Lestem az utcákat, nem bukkan-e fel valahol egy tizenhárom éves sápadt lány, körberajzolt szemekkel.

Norbit már két nappal ezelőtt megismertem. Tizennégy éves, vékony, csendes  őzike. Szép csillogó szeme sötétbarna, szája fölött halvány árnyék. Csendessége persze először zavarba hozott kicsit: idegesen lapozgattam az irodalomkönyvét, és próbáltam kihúzni belőle, hol is tartanak az iskolában. Beszéltettem a Kőszívű ember fiairól. Megtudhattam, hogy Baradlay Ödön és barátja, Leonin az Északi sarkon kalandoztak. Azt is megtudtam, hogy tanítványom semmit nem olvasott még az életben, viszont szereti a verekedős filmeket, a Barátok köztöt és a focit. Úgy döntöttem, akkor inkább a foci- „Miért jó egy fiúnak focizni?”

Az igazi kihívás azonban csak ma érkezett: Rózsa személyében. Sápadt, körberajzolt szemű tizenhárom éves lány áll nevelőtanárával a civil szervezet tanulószobájában, szemeit forgatja és már most haza akar menni. A nevelőtanár józan tekintetű, erős, szimpatikus nő, akinek a kezei alatt elrendeződnek a dolgok. Még Rózsa is kénytelen-kelletlen nálunk marad: könyvek, füzet és toll nélkül. „Nemakarása” olyan masszív, mintha húsz kiskamasz helyett egyszerre „nemakarna”. A szék szélére ül, kabátját nem veszi le, még csak ki sem gombolja. Ugrásra kész.

Buzgón diktálok egy részt a Bogáncsból. Ezt a könyvet választottuk a polcról, mert erre mutattam rá először. Tollbamondunk, mert Rózsa kategorikusan elzárkózott az olvasástól. A beszélgetés természetesen szóba sem jöhet. Fél kézzel ír tollammal a civil szervezet egyszerű, kisiskolás vonalas füzetébe, nem szorítja le a másik oldalát, így meglepően kiírt, felnőttes betűi alatt a füzet fokozatosan kifordul és végül már szinte merőlegesen rója a sorokat.

-„Három…” –kezdem lendületesen a mondatot.

-Miii? Maga viccel velem? – tekintetemmel jelzem, hogy nem viccelek.

-„Három kötőjel négy nap után…” -A hangom élénk, vidám, kellemetlenül didaktikus. Mintha nem is én lennék. Rózsa ír. Engem már rég az ösztönök irányítanak: mint a vadász áldozatára, úgy lesek Rózsára, próbálom megelőzni a gondolatait, rezdüléseit, mert tudom, hogy ez a lány tényleg bármelyik pillanatban felugrik és elrohan.

Egy pillanatig sem érzem úgy, hogy ketten együtt vagyunk az asztalnál. Közöttünk ott magasodik a jeges leheletű, dermesztő családi tragédia. Ez egyrészt egy végtelenül titkos, szövevényes, mélyen megbúvó valami (Ki tudna teljesen utána járni? Szégyentől, erőszaktól, ki tudja mi mindentől megnyomorított lelkekből ki tudná harapófogóval kihúzni, vésővel kifeszegetni?), ugyanakkor összességében teljesen nyilvánvaló, leplezetlen, konkrét. Egyszerűen itt van. Itt ül. Feketelyukként nyeli el a fényt és a meleget.

Az óra végeztével bizonytalanságérzettel, de elszántan megyek haza.

 

 

-21. századi pedagógiai/ pszichológiai/ szociológiai ámokfutás-

 

 

Ha ki akarunk zökkenteni egy fiatal, céltudatos, dinamikus egyetemistalányt a mindennapok szédítő és feszes pörgéséből, hamar látványos eredményeket érhetünk el, ha hetente akár csak pár órára rábízunk egy-két gyereket. Állhatatos, szigorú tekintete észrevétlenül megenyhül. Időnként minden ok nélkül elmosolyodik, kezdi bizonyos kötelességeit elhanyagolni, felfedezi, hogy bizonyos dolgokat nem lehet tizenöt perc alatt lerendezni: van amihez sok, van amihez még több, és van, amihez egészen meghatározhatatlanul hosszú idő szükséges. Hirtelen minden különösebb ok nélkül fontosnak, sőt, pótolhatatlannak érzi magát. Egyáltalán, viselkedése sok tekintetben a kismamákat idézi.

Mindez hatványozottan érvényesül, ha hátrányos helyzetű gyerekekről van szó.

 

Én nem akartam filantróp lenni. Mint minden épeszű, becsületes embernek, borsózik a hátam a filantrópoktól. Amikor azonban meghallottam a pedagógiai kurzus teljesítési feltételeit, a lelkem mélyén már éreztem a közelgő végzetet. Civil szervezet. (A távolból lágy akkordok szállnak…) Nevelőotthonos, hátrányos helyzetű, roma gyerekek felzárkóztatása. (A futamok egyre erősödnek…) Délutáni óraadás, húsz alkalommal. (A dallam lassan a szívbe férkőzik. Arc kipirul, szem felcsillan, száj mosolyra húzódik.)

Két gyereket osztottak be hozzám, akiket próbáltam nem Norbikámnak és Rózsikámnak nevezni, de nem sokáig bírtam az agresszívan, jogtalanul felbukkanó kicsinyítő képzővel és bűntársával, a birtokos személyraggal. Valójában már akkor így gondoltam rájuk, amikor még nem is láttam őket. A következő lépés természetesen már az volt, hogy a baráti társalgásban is így bukkantak fel (Mert bizony, felbukkantak!). Mire a gyerekek személyesen megjelentek, már teljesen felolvadtam, személyiségemben elburjánzottak a különféle anomáliák. Fejem körül rajban köröztek a kis csillagok, szívecskék, hiába hessegettem őket.