A filantróp naplója
-21. századi pedagógiai/ pszichológiai/ szociológiai ámokfutás-
Ha ki akarunk zökkenteni egy fiatal, céltudatos, dinamikus egyetemistalányt a mindennapok szédítő és feszes pörgéséből, hamar látványos eredményeket érhetünk el, ha hetente akár csak pár órára rábízunk egy-két gyereket. Állhatatos, szigorú tekintete észrevétlenül megenyhül. Időnként minden ok nélkül elmosolyodik, kezdi bizonyos kötelességeit elhanyagolni, felfedezi, hogy bizonyos dolgokat nem lehet tizenöt perc alatt lerendezni: van amihez sok, van amihez még több, és van, amihez egészen meghatározhatatlanul hosszú idő szükséges. Hirtelen minden különösebb ok nélkül fontosnak, sőt, pótolhatatlannak érzi magát. Egyáltalán, viselkedése sok tekintetben a kismamákat idézi.
Mindez hatványozottan érvényesül, ha hátrányos helyzetű gyerekekről van szó.
Én nem akartam filantróp lenni. Mint minden épeszű, becsületes embernek, borsózik a hátam a filantrópoktól. Amikor azonban meghallottam a pedagógiai kurzus teljesítési feltételeit, a lelkem mélyén már éreztem a közelgő végzetet. Civil szervezet. (A távolból lágy akkordok szállnak…) Nevelőotthonos, hátrányos helyzetű, roma gyerekek felzárkóztatása. (A futamok egyre erősödnek…) Délutáni óraadás, húsz alkalommal. (A dallam lassan a szívbe férkőzik. Arc kipirul, szem felcsillan, száj mosolyra húzódik.)
Két gyereket osztottak be hozzám, akiket próbáltam nem Norbikámnak és Rózsikámnak nevezni, de nem sokáig bírtam az agresszívan, jogtalanul felbukkanó kicsinyítő képzővel és bűntársával, a birtokos személyraggal. Valójában már akkor így gondoltam rájuk, amikor még nem is láttam őket. A következő lépés természetesen már az volt, hogy a baráti társalgásban is így bukkantak fel (Mert bizony, felbukkantak!). Mire a gyerekek személyesen megjelentek, már teljesen felolvadtam, személyiségemben elburjánzottak a különféle anomáliák. Fejem körül rajban köröztek a kis csillagok, szívecskék, hiába hessegettem őket.
