Norbit már két nappal ezelőtt megismertem. Tizennégy éves, vékony, csendes őzike. Szép csillogó szeme sötétbarna, szája fölött halvány árnyék. Csendessége persze először zavarba hozott kicsit: idegesen lapozgattam az irodalomkönyvét, és próbáltam kihúzni belőle, hol is tartanak az iskolában. Beszéltettem a Kőszívű ember fiairól. Megtudhattam, hogy Baradlay Ödön és barátja, Leonin az Északi sarkon kalandoztak. Azt is megtudtam, hogy tanítványom semmit nem olvasott még az életben, viszont szereti a verekedős filmeket, a Barátok köztöt és a focit. Úgy döntöttem, akkor inkább a foci- „Miért jó egy fiúnak focizni?”
Az igazi kihívás azonban csak ma érkezett: Rózsa személyében. Sápadt, körberajzolt szemű tizenhárom éves lány áll nevelőtanárával a civil szervezet tanulószobájában, szemeit forgatja és már most haza akar menni. A nevelőtanár józan tekintetű, erős, szimpatikus nő, akinek a kezei alatt elrendeződnek a dolgok. Még Rózsa is kénytelen-kelletlen nálunk marad: könyvek, füzet és toll nélkül. „Nemakarása” olyan masszív, mintha húsz kiskamasz helyett egyszerre „nemakarna”. A szék szélére ül, kabátját nem veszi le, még csak ki sem gombolja. Ugrásra kész.
Buzgón diktálok egy részt a Bogáncsból. Ezt a könyvet választottuk a polcról, mert erre mutattam rá először. Tollbamondunk, mert Rózsa kategorikusan elzárkózott az olvasástól. A beszélgetés természetesen szóba sem jöhet. Fél kézzel ír tollammal a civil szervezet egyszerű, kisiskolás vonalas füzetébe, nem szorítja le a másik oldalát, így meglepően kiírt, felnőttes betűi alatt a füzet fokozatosan kifordul és végül már szinte merőlegesen rója a sorokat.
-„Három…” –kezdem lendületesen a mondatot.
-Miii? Maga viccel velem? – tekintetemmel jelzem, hogy nem viccelek.
-„Három kötőjel négy nap után…” -A hangom élénk, vidám, kellemetlenül didaktikus. Mintha nem is én lennék. Rózsa ír. Engem már rég az ösztönök irányítanak: mint a vadász áldozatára, úgy lesek Rózsára, próbálom megelőzni a gondolatait, rezdüléseit, mert tudom, hogy ez a lány tényleg bármelyik pillanatban felugrik és elrohan.
Egy pillanatig sem érzem úgy, hogy ketten együtt vagyunk az asztalnál. Közöttünk ott magasodik a jeges leheletű, dermesztő családi tragédia. Ez egyrészt egy végtelenül titkos, szövevényes, mélyen megbúvó valami (Ki tudna teljesen utána járni? Szégyentől, erőszaktól, ki tudja mi mindentől megnyomorított lelkekből ki tudná harapófogóval kihúzni, vésővel kifeszegetni?), ugyanakkor összességében teljesen nyilvánvaló, leplezetlen, konkrét. Egyszerűen itt van. Itt ül. Feketelyukként nyeli el a fényt és a meleget.
Az óra végeztével bizonytalanságérzettel, de elszántan megyek haza.
