Minden bizonnyal tanári pályafutásom mélypontjához érkeztem. A tavaszi szünet miatt egy hétig nem láttam semmiféle gyereket, majd a norbis hétfőmet is kiütötte a húsvét hétfő. Csütörtökön lelkemben egyrészt felkészületlenségem miatti zavarral, másrészt ébredező gyanakvással baktattam fel a H. utcán: meglepődnék, ha Rózsát a civil szervezetnél találnám… Egy fagyos hét után igazi gyönyörű, napfényes, enyhe, jó kis melegfrontos nap köszöntött ránk. Mint a mesében: a civil szervezetnél tárva-nyitva állt ajtó-ablak, a kis lakók buzgón söprögettek, tisztogattak. Valódi tavaszi nagytakarításba csöppentem. Az épületet friss, illatos huzat járta át. A tanulószobában egy csapat gyerek a nevelőotthont megjárt aktivistalány vezérletével pályázaton nyert könyveket látott el a civil szervezet pecsétjével. Az asztalt szakkönyvek, regények, kötelező irodalmak színes kavalkádja borította –ebbe is legalább olyan szívesen belevetődtem volna, mint a takarításba (ilyen napokon mindenhez kedve van az embernek…), de fáradt is voltam, és nem éreztem annyi erőt magamban, hogy éppen most törjem át az idegenség köztünk húzódó falát. Így csak lehuppantam egy székre, és Rózsa után érdeklődtem. A –valószínűleg egyetlen- fiú aktivistához irányítottak, akit már máskor is többször láttam itt gyerekeket, például Gábort tanítani. Igazából remek tanárnak tűnt, bár „Gáborral azért nem lehet nehéz tanulni…” –gondoltam kicsit irigyen. Alacsony, vékony, hullámos barna hajú srác, fürge, ruganyos, nagy játszópulcsikat hord, arca amolyan kortalan, most még kicsit öregebbnek, de később majd fiatalabbnak fogja mutatni a koránál. Igazi gyerekek közé való személyiség. Segítőkészen bólogatott, majd nemcsak hogy a vállamra tette a kezét, hanem a fél karjával átfogott, mint egy polip, és úgy kérdezte:
-Hogy is hívják a kislányt? –kissé elhűlve válaszoltam, de mire tízig számolhattam volna, már polipkarjával együtt eltűnt. Eltűnődtem, hogy vajon könnyes-e a szemem, vagy úgy festek, mint akinek szüksége van egy ölelésre, majd végül arra jutottam, hogy bizonyára nagyon megszokta már, hogy a gyerekekkel ilyen nyelven kommunikál. Szemügyre vettem az asztalnál ülőket. Legnagyobb bánatomra Gábor nem volt köztük. Velem szemben egy sápadt, sovány fiatal lány ült, sápadt kisbabát dajkálgatva. A baba figyelte a pecsételőket és egy teszkós nejlonszatyorral játszott. A mellettem lévő székre, ahol eddig a Polipsrác ült, Kafu érkezett meg. Hirtelen rájöttem hogy mitől is olyan felnőttes az arca: pajesza férfias barkó kezdeménybe torkollik, majd apró borostákban hal el. Most is focis cuccban volt, az arca enyhébb, nem emlékeztetett már a Sanyit cincáló vadócra. Inkább a szeme tűnt szomorúnak. Könyveket pecsételt egy magas, vidám tekintetű srác is, félrecsapott ellenzős sapkában, rapper fílinggel, éppen a nevelőotthont járt aktivistalányt próbálta meggyőzni valami történelmi tényről. A lány megjegyezte, hogy töri szakos, és ezzel a vita véget is ért. Hirtelen egy kart éreztem a vállamon.
-Sajnos a Rózsa ma biztosan nem fog jönni –mondta a Polipsrác és együttérzően nézett a szemembe, –ó, borzalom!- még vigasztalóan meg is szorította a vállamat, ahogy a nagymamám szokta. -...mert a héten szünet van nekik. –amíg beszélt, végig efféle nonverbális háttérüzeneteket érzékeltem: minden rendben van, elfogadunk téged, jó, hogy itt vagy, megoldjuk…
–Gyere, aláírom a papírodat.- mondta végül. Mivel elfelejtettem elhozni a szükséges papírt, csupán felírta egy másik papírra, hogy legközelebb majd ne felejtse el aláírni. Öt perc ottlét után elhagytam a civil szervezet kereszthuzatos épületét, gyerekestül, mindenestül. Előttem állt egy hosszú délután. Tanácstalanul battyogtam le a napfényes lejtőn.
Azt hittem, a héten már nem gondolok többet a gyerekekre és a civil szervezetre, de nem várt helyen és időben ismét felbukkant egy szereplő. Szombat délután megszokott buszmegállómnál álltam az esőben, amikor egyszer csak rámköszönt a nevelőotthont megjárt lány. Kicsit feszélyezetten beszélgetni kezdtünk. Ő vagány szerelésben, lábán színes, kötött lábszárvédővel csak úgy ázott lazán az esőben, én meg frissen belőtt hajjal, magas sarkú cipőben, szoknyában és persze esernyővel –tehát egyértelműen készülve valahová- vártam a buszt. Felszálltunk a négyesre. Az egyébként erősnek, magabiztosnak látszó lány fáradtnak tűnt. Kérdeztem, mióta csinálja ezt a munkát, kiderült, hogy mindössze körülbelül egy hónapja, de már sok neki.
-Nehéz ám, rohadt mocskos ez a világ. –sóhajtott. –Rohadt mocskos világ, tényleg, amik vannak. Az egyik például magyaráz, gesztikulál, és ahogy nézem, a kezén meg ott vannak a hegek. Valaki elnyomott rajta egy csikket, vagy mi. Meg ilyenek. Lassan már nem tudok aludni, a gyerekekkel álmodok. Álmomban ott mesélnek nekem. –Én megérkeztem, leszálltam a buszról. Mondtam, hogy hétfőn majd találkozunk. Azt felelte, nem biztos, hogy jön hétfőn.
