Hétfő délután egy friss Nemzeti Sporttal a kezemben érkezek a civil szervezethez. (A politikában ezt hívják populizmusnak.) Lehuppanok a teakonyha –általában táskákkal és kabátokkal teledobált- kis díványára, és fél métert besüppedve édes félálomban várom a gyermeket. Ebédelni nem volt időm, egyenesen az egyetemről szaladtam ide, végig a legalább 45°-os H. utcán. Most pedig előttem, valami jótét léleknek hála, egy zsíroskenyér szeletekkel borított asztal. Plusz néhány fej megpucolt vöröshagyma. Plusz hatalmas üstben főzött, globálisan ízesített jó kis menza-tea, amit merőkanállal lehet a bögrékbe juttatni. Gyermekkorunk ízei!
A civil szervezet munkatársai most is a parányi udvarban fújják a füstöt. Van köztük emancipált, de mégis kedves, kis vékonyka, szemüveges roma egyetemistalány; nevelőotthont megjárt, nagyra nőtt, kemény fellépésű, alternatív leányzó; higgadt, magabiztos, idomár-tekintetű hölgy. Egy a közös bennük: mindegyik nő és mindegyik láncdohányos. Önkéntesek is járnak ide az egyetemről, azzal a céllal, hogy észrevétlenül beépüljenek a kis közösségbe, és lelki támaszként szolgáljanak a gyerekek/fiatalok számára, legyen kinek kiönteniük a szívüket. Ők szintén lányok és szintén láncdohányosok.
A civil szervezetnél mindig informális hangulat uralkodik. A gépteremben néhány kis/nagyfiú lődözi virtuális ellenfeleit, a konyhában is lézeng pár ember, a tanulószobában a tanárszakosok nyüstölik a gyerekeket, vagy közös játék, beszélgetés folyik. Mindenki tudja, hol a helye, kivéve a fel-alá járkáló, feszengő tanárszakos egyetemistákat, akik késő tanítványukat várják, és egyáltalán nem értik, miért kell nekik kevés szabadidejükben cigánygyerekekkel bíbelődniük, akik ahelyett, hogy hálásak lennének, gyakran még csak meg sem jelennek az órán. Na ilyenkor megy csak ám fel a pumpa a jól megtermett, önérzetes magyar legényekben/leányokban: fél órát várni egy harmadikban bukdácsoló, szurtos kis kölyökre –hát ennek meg milyen fontosabb dolga lehet annál, mint hogy itt legyen időben? Bizony, érdekes az élet. Itt cigánygyerekek várakoztatnak hiába elfoglalt egyetemistákat. Szankciók pedig nincsenek, hiszen a cél az, hogy a gyerekek önként járjanak a szervezethez és megszeressenek itt.
A zsíroskenyerek lassan már táncot lejtenek a szemeim előtt, de ekkor megjelenik Norbi, egy csapat fiú társaságában. Behúzott nyakkal száguld végig a konyhán, nehogy köszönnie kelljen. A magas, vékony kissrác egészen belegörnyed ebbe az erőfeszítésbe, én pedig megbántott önérzettel felülírom magamban a múltkori hasonlatot: nem őzike ez a gyerek, hanem egy cikázó vízigiliszta. Nem baj, hadd cikázzon tova a gépterembe, adok neki még öt percet lövöldözni. Gyönyörűen süt a nap, biztos focizni voltak: kivételesen jó napja lenne Norbinak, ha nem kellene most velem tanulnia. Hadd menjen hát. Kis idő múlva azonban gyanútlanul előbújik: hagymát vág két szelet zsíroskenyérre és teát mer magának. Mivel négy óra már elmúlt, megragadom az alkalmat, és odaszólok neki:
-Norbi, lassan kezdődik az óra! – a rajtakapott vad rémülete önti el szegény arcát, rögtön leteszi a tányért meg a bögrét.
-Jövök, jövök… -motyogja gyorsan. A hatás kicsit túl nagyra sikeredett, most már hiába győzködöm, hogy nyugodtan hozza magával az uzsonnáját: nem, nem akar most enni, megragadja a táskáját és már száguld is be a könyvtárba. Én viszont ellentmondást nem tűrve kijelentem, hogy igenis nem ebédelt rendesen, és most éhes. Visszamegyek a konyhába, behozom Norbi elemózsiáját, valamint –teljesen mellékesen- magamnak egy szép nagy kenyércsücsköt. Finom empátia-e, vagy merő önérdek –amint elkezdek enni, tanítványom is bátorságra kap és nekilát. Előkerül a házi dolgozat is: „Foci az élet”.
Én imádok focizni, ha lehetne, minden percben fociznék, de sajnos nem lehet. És hogy miért jó? Azért, mert szerintem nagyon érdekes. Tudom, aki nem szereti a focit, az azt hiszi, hogy hülyeség, mert sok ember a pályán egy labdát kerget. De ez így nem igaz, mert lehet benne élvezetet is találni. Például a versengés egymás között. Futni sem kell mindig, sima passzolással is lehet játszani. A foci egy kemény sport, és nem lányoknak való. Keménnyé teszi az embert. Én ezért szeretem a focit.
Ezután felolvasunk a Nemzeti Sportból, de a spanyol bajnokság helyszíneivel és szereplőivel mindkettőnknek meggyűlik a baja. Közben észreveszem, hogy Norbinál az a fő szempont, hogy minél hamarabb végigérjen a szövegen, valamint minél kevésbé kelljen olvasás közben kinyitnia a száját. Ellentámadásba lendülök. Azt magyarázom neki, hogy úgy olvasson, mintha ő lenne a sporthírek bemondója a tévében. Lényegében tehát abszolút fordítva, mint most. Bólogat, majd felolvassa ugyanúgy, mint az előbb. Erre már keményebb eszközökhöz folyamodom, és magamban azon hezitálok, hogy én az ő helyében ebben a pillanatban gyűlölném meg visszavonhatatlanul a tanár nénit. A bennem lakozó pedagógus azonban már elszabadult, nem lehet megállítani…
-Norbi, most mondd utánam: „Tudtam, hogy a csapatomnak szüksége van rám.”
-Tudtam, hogy a csapatomnak szüksége van rám… -sóhajtja.
-„A Sevilla, ha az eredmények számára kedvezően alakulnak, felléphet akár a negyedik helyre.” (Eközben felsejlik előttem a Pelikán elvtársat okító, idősödő dramaturghölgy alakja, amint a kamera pengeszájára közelít: mit-sütsz-kis-szűcs-tán-sós-húst-sütsz-kis-szűcs…)
-A Sevilla, ha az eredmények kedvezően alakulnak, felléphet a negyedik helyre…-nyögi Norbi. A gyerekkínzás csak pár percig tart. Nyelvtanozunk még egy keveset, majd kirovom a házi feladatot: az olasz bajnokságról szóló bekezdés lemásolását. Amint elhangzik a végszó, Norbi ismét fürge vízigilisztaként slisszan ki a teremből, köszönés nélkül.
Csütörtökön még ekkora sikerekkel sem büszkélkedhettem: hiába zaklattam email-ben elismert magyartanárokat tanácsért, hiába rendeztem közvéleménykutatást barátnőim körében: ki mit szeretett olvasni tizenhárom éves korában (Bár ez önmagában is érdekes eredményekkel járt: megtudtam, hogy valakit teljesen hidegen hagyott Nemecsek szenvedése, ellenben fülig szerelmes volt a vörösinges fiúkba. Olyan is volt, aki Zolára emlékezett vissza, mint legkedvesebb olvasmányélményére.). Hiába tépelődtem, és ragadtam végül magamhoz egy verseskönyvet valamint a Tanár úr kérem-et, hiába tettem még százféle előkészületet: Rózsa csak nem jött. Felhívtuk a nevelőtanárát, aki megnyugtatott minket afelől, hogy már fél órája elindult. Jól eltévedhetett szegény gyerek.
Várakozás közben összebarátkoztam az itt dolgozó szemüveges, meg a nevelőotthont járt lánnyal. Kávéztam egyet, elmosogattam az aznapi edénytermést és figyeltem a körülöttem zajló életet. A legszínesebb szereplő egyértelműen Gábor volt, akire már az első alkalommal is felfigyeltem. Tíz év körüli, pufók, de fürge kis cigánygyerek: gömbölyű hassal, kerek fejjel, ravasz kis mosollyal a szája szögletében, csillogó, élénk szemekkel. Úgy jár-kel a civil szervezetnél, mint egy kis fejedelem, egy kis basa, bárkivel lespanoskodik bármiféle gátlás nélkül, mindig van valami mondanivalója, amit gyorsan, hadarva és hangosan ad elő vékony gyerekhangján. Magyaráz, jár a szája állandóan. Még szerencse: ez az a háttérzene, ami élettel tölti meg a civil szervezetet. A többi fiú (lányok ritkábban fordulnak itt elő) kedvetlenebb, komorabb, és egyáltalán, idősebbek már annál, mintsem hogy ilyen felszabadultak lehetnének. Gábor bátyja például, Zoli (ahogy itt hívják: Kafu) olyan, mint egy kis öregember. Szeme fénytelen, arca fáradt, hangja tompa, mindene inas –mintha egy sokat látott felnőttet zsugorítottak volna össze 150 centire.
Itt van aztán Sanyi is, a magas, sovány fiatalember sötéttel árkolt szemekkel, akivel mosogatás közben beszélgettem. Sokáig azt hittem róla, hogy ő is csak a tanítványát várja, mint én, később viszont kiderült, hogy bár egyetemista (művészeti karos), de ő is a civil szervezet régi pártfogoltja, volt nevelőintézetes. Néhány dolgot tényleg nem értettem eleinte a viselkedésében: például ahogy teljes komolysággal próbált meggyőzni, hogy az instant kávéport a hidegvízbe szórjam bele, és úgy tegyem az egészet a mikróba. Nem tudta megmagyarázni, miben is állnak ennek a metódusnak az előnyei, viszont amikor én mosolyogva kételkedtem, nem vette tréfára a dolgot, hanem szinte megsértődött. Komolyan lehajtotta a fejét és csak a vállát rángatta: szerinte akkor is úgy jó. Engedelmeskedtem, nehogy megbántsam, aztán gondosan szétnyomkodtam a csomókat a kávéban. Közben szülővárosom politikai életével próbáltam szórakoztatni, mivel véletlenül pont erre terelődött a szó, de vicceimet nem értékelte, legfeljebb lesütött szemmel elhúzta a száját, és fogain át rövid, rosszkedvű hang kíséretében kifújta a levegőt. Nem nevetés volt ez, inkább valami állandó méltatlankodás akusztikus kifejezése. Mondatai lejtése is mintha valami monoton, pesszimista tartalmat hordozott volna. Pedig közben eszembe jutott, hogy a lányok már beszéltek nekem Sanyiról, méghozzá csillogó szemekkel, mint a szervezet sikeres pártfogoltjáról, aki nagyon szépen fest és hamarosan befejezi az egyetemet. Míg én mosogattam, Sanyi nagyszabású uzsonnakészítésbe fogott. Eleinte előírásszerűen készítette az instant tészta adagokat: külön tányérokban leforrázta mindegyiket, majd rájuk szórta a fűszerkeveréket. Egy hirtelen ötlettől vezérelve aztán egyszerűen kezdte számolatlanul szórni a tésztatömböket a hatalmas teaüstbe, amiben a vizet forralta. Bátortalanul érdeklődtem, hogy biztos elfogy-e ennyi, mire a konyha egyik sarkában magasodó kartondoboz toronyra mutatott: az mind tészta. Most kapta a szervezet. A gyerekek hamar megérezték az ételszagot, és sorra hordták el a tányérokat. Sanyi kínálására én is elvettem egyet, a konyhapultnak támaszkodva eszegettünk. Lassan már a hangulat is kezdett oldottabbá válni, amikor bejött Kafu, leült az asztalhoz, és Sanyihoz fordult:
-Te Sanyi, megint nem mostad ki a teaüstöt? –Sanyi félrefordulva mormogott valamit, hogy dehogynem, kimosta. Kafu bizonygatta, hogy a tészta a rászórt maréknyi bors ellenére is édes. Sanyi zavarba jött, és különösebb meggyőződés nélkül újra azt állította, hogy kimosta. Kafu nyugodtan ismételte a magáét. Láthatólag nem a tészta minősége zavarta, –amin a cukor se nagyon ronthatott már- csak kóstolgatta Sanyit, pusztán a kötekedés öröméért. Nem a cukron ment a harc, hanem azon, hogy Sanyi mindenen szégyenkezik: azon is, hogy nem mosta ki, azon is, hogy nem mond igazat, Kafut pedig ez idegesíti, ezért bosszúból jó hosszúra nyújtja Sanyi számára ezt a kínos pillanatot. Ő valószínűleg könnyedén főzne mosatlan üstben, könnyedén be is vallaná, vagy könnyedén le is tagadná, ha éppen ahhoz támadna kedve. A kiábrándult arcú kissrác ha akarja, ízekre szedhette volna a huszonéves egyetemistát. Szerencsére közben előjött Gábor is, aki huncut vigyorral azon ironizált, hogy a lében úszó tésztához nem kanalat, hanem villát adtunk neki.
-Hát ezzel nagyon jól meg tudom enni! –kiabálta dévajul. Vele már nem volt nehéz megtalálni a hangot: fölmutattam egy kanalat a fiókból, és kijelentettem, hogy ott találja ezentúl is, ha szüksége lenne rá. Megkönnyebbülten nevettem vele, az egyetlen ittenivel, aki vissza tud nevetni.
A számban borsos ízzel indultam hazafelé a befelhősült ég alatt. Lestem az utcákat, nem bukkan-e fel valahol egy tizenhárom éves sápadt lány, körberajzolt szemekkel.
