No, hát mi is volt hétfőn? Barátságos hangulat a civil szervezetnél, a nagy tanulószobában Gáborka ebédel, közben Kata, a legidősebb önkéntes, nyugodt kék szemű, határozott kismama faggatja az iskoláról. Ide huppanok le egy alacsony és süppedő fotelba, amíg a fociról érkező Norbit várom.
-Aggódom a helyesírásod miatt, Gábor, mi lesz így az év végére? –mondja Kata, de a hangján átsüt a vidámság és az elégedettség.
-Nem lesz azzal semmi baj, olyan lesz, amilyen lesz! –rendezi le a kérdést Gábor, jellegzetes, szinte sipító orgánumán, hasonlóképpen derűsen. Egy darabig így évődik a felnőtt meg a gyerek, aztán pár perc múlva befut Kafu és Norbi focimezben. A –feltételezett- korához képest meglehetősen alacsony, izmos kis Kafu valóban focista benyomást kelt, Norbi viszont, aki brazil pólóját, és kurta kék rövidnadrágját már évekkel ezelőtt kinőhette, még sutább, mint eddig bármikor. Egy citromsárga pólót és egy elképesztően rövid nadrágot látunk, amin felül egy barna, zavart, vékony arc próbál elbújni, kétoldalt pedig hosszú, sovány végtagok kaszálnak. A hatást fokozza, hogy Norbi kezét és lábát több helyen bennszülött testfestést idéző narancssárga kis téglalapok díszítik, amint később megtudtam, ezek jóddal bekent sérülések. Bárhogy is próbál eltűnni, ilyen élénk színekben most még kevesebb esélye van -irány a könyvtárszoba, kezdődik a mondatelemzés. Egyből egy nagyon érdekes hiba szúrt szemet: Norbi teljes következetességgel összekeveri a hely- és időhatározót. Az „éjfélkor”-ra habozás nélkül rávágja, hogy helyhatározó, majd miután felvilágosítom, hogy időhatározó is létezik, a „pincében” -t már annak nevezi. Bizonyára megint szeretne minél előbb túllenni a tanuláson, pedig bármilyen gyorsan felel a kérdésekre, az óra akkor is hatvan percig fog tartani. Miután sikeresen szétválogatunk és csoportosítunk egy sereg helyre és időre vonatkozó szószerkezetet, előkerül az elmaradhatatlan sportújság, aminek hátlapját gondosan letéptem az egyáltalán nem gyerekeknek való hirdetések miatt. Ennyit a Sztár Sport című hetilap minőségéről. Itt a mai kuriózum a Beckhamről szóló írásban többször is felbukkanó „alkalmasint” szó, amelyet tanítványom első zavarában „alkalmaszint”-nak olvas. Aki azt gondolja magáról, ismeri, szereti, helyesen és tudatosan használja a magyar nyelvet, próbálja csak meg egyszer elmagyarázni, mit is jelent ez a szó! Én –bevallom őszintén- töltelékszónak minősítettem, aminek sok értelme nincs, arra utal legfeljebb, hogy valaminek elérkezett az ideje.
Csütörtökön szemüveges barátnőmet és a nevelőotthont járt lányt is ott találtam a civil szervezetnél. Rózsával kapcsolatban bíztattak: most indult egy nagyobb csoport gyerek a nevelőotthonból, bizonyára ott van köztük ő is. A két lány egyébként láthatóan erőtartalékai vége felé közeledett, a sok feladat, szünet nélkül csörgő telefonok és óriás papírhalmok között meglehetősen frusztráltan ültek irodájukban. A nevelőotthont járt lány éppen egy különös történetet adott elő: múlt pénteken egy egyetemista órát tartott a könyvtárszobában, amikor egyszer csak beviharzott két gyerek, és kiugrottak a nyitott ablakon. (Az ablakok körülbelül egy emeletnyi magasságban vannak az utcához képest.) A lányt az döbbentette meg leginkább, hogy az egyetemistát ez a tény legkevésbé sem zavarta, nyugodtan folytatta az órát, még csak a gyerekek után sem nézett. Az egész eset csupán akkor derült ki, mikor a gyerekek keresése közben személyesen is megkérdezték, nem-e látta őket. De igen, kiugrottak az ablakon.
Befutottak a várva várt gyerekek, Rózsa sehol. Négy alacsonyka nevelőotthonos kamasz, tizenkét-tizenöt évesek, egyikük lány. Újak még itt, talán most jöttek először. A kislányt kivéve, aki kedves arcú, barna bőrű, gömbölyded, galambszerű, békés teremtés, nyomasztó légkör veszi körül őket, feszült, merev tekintetük zavaró és természetellenes, mint az elgörbült kanál látványa. A kislány leül az egyik udvari székre, ketten pingpongozni kezdenek, a legzavarbaejtőbb, militaricuccos kissrác pedig körbe-körbe járkál, mint egy ketrecbe zárt vad. Többször megkísérel nekifutásból felrohanni az udvar egyik felét lezáró, nagyjából függőleges kőfalra, majd pipát vesz elő, és rágyújt. A többiek csak cigarettáznak, de azt megállás nélkül. A nevelőotthont járt önkéntes lány próbálja rábeszélni Honvédet (a többiek így hívják a pipás kisfiút), hogy érje be ő is inkább a cigivel. Honvéd csak vigyorog és nekiugrik a falnak.
Miután a kislányt sikertelenül megpróbáltam –Rózsa helyett- magyarozásra csábítani, visszatérek az irodába. A látottak hatása alatt csüggedten fordulok az ott ülő Sanyihoz:
-Sanyi, te is cigizel? –meglepetésemre azt a választ kapom, hogy három hónapja leszokott róla, ahogy az italról is. Minden kérdés nélkül azt is hozzáteszi, hogy az ital mellett hormonkészítményeket szedett, amitől agresszívvá és kezelhetetlenné vált, bizonyos „ügyei” is voltak. Sötéten meséli ezt Sanyi, mindössze néhány mondatban, és nem érzem benne a felszabadultság örömét, csak az állandó, kicsit öregasszonyos helytelenítő hangszínt. Rossz volt az ital és rosszak voltak a hormonkészítmények, de hogy a jelenlegi élet jó-e, arra inkább nem kérdezek rá, mert Sanyi változatlan, nem sok jót ígérő komorsággal néz maga elé karikás szemeivel. Szemügyre veszem inkább a rajzait, amikkel szöszmötöl: tollrajzok, az egyiken aszott arcú, ritkuló hajú, néhány vonallal felvázolt szembogárnélküli ember mered egy kopasz, göcsörtös erdőre. A másikon épületek és emberek körvonalai egymásra torlódva: csupa kopasz emberi torzó, különböző méretekben, különböző tartással, más-más irányba fordulva, mintha valami mozgástanulmány lenne. Mindenki szembogár nélkül. Sanyi elmeséli, hogy megrendelésre rajzolta ezeket, illusztrációnak. Rosszkedvűnek nevezem a rajzokat, mire megállapítja, hogy akkor jól sikerültek, mert a szövegek is olyanok. Érdeklődésemre előveszi többi, régebbi rajzát is, ezek már mind ugyanarra a sémára készültek: végtelen összevisszaságban kanyargó vonalak, amelyek hol nonfiguratív alakzatba, hol különböző méretű, helyzetű, gyakran egymásba lógó torzókba fordulnak. Jó filantrópként dicsérem a képeket, igyekszem kiragadni egy-két részletet, amik megtetszenek, de alapjában véve ijesztő, kusza, rideg és üres az egész. Közben valami papírért bejön a Polipsrác, és amint meglátja az erdős rajzot, nagy szavakkal dicsérni kezdi. A kedves, érzékeny, emberbarát Polipsrác hangjában azonban ugyanazt a bizonytalanságot érzem, mint a sajátomban. Gyorsan ki is fordul az irodából, ezúttal még a testi kontaktust is kerüli, még hátba sem lapogat egyikünket sem.
A mai jócselekedet letudásának visszás érzésével zárom a Sanyival való beszélgetést. Arról viszont elfeledkezem, hogy a filantrópok mindig megkapják őszintétlenségük méltó büntetését. Ahogy kifelé tartok, Sanyi utánam szalad:
-Várjál, kérdezni akarok valamit tőled!
-Akkor rajta! –mondom nagy vidoran, kabátomat gombolgatva, a balsejtelemre fittyet hányó modorban.
-De nem most… -súgja Sanyi kis izgalommal. –Négyszemközt…-megvárja, amíg a tanulószoba környéke elcsendesül, és folytatja: -Figyi, nem tudnál kölcsönadni háromszáz forintot? –leforrázva nyúlok a táskámba, és amíg keresgélek, fennhangon magyarázni kezdem, hogy először és utoljára, stb, stb. Sanyi közben izgatottan csitítgat, és amint valaki a szobába lép, leállít:
-Várj…Várj, vigyázz… Jön valaki… Ne most! Nem szeretik, hogyha így kérek… Nem akarom, hogy meglássák. –magyarázza fejét félrefordítva, sötét szemét lesütve. A helyzet kínosságát csak növeli, hogy történetesen épp nincs nálam háromszáz forint apró. Rövid hezitálás után kezébe nyomok egy ötszázast („Ne most! Ne most!”),és magamban magamat szidva, de azért dacos vidámsággal elköszönve távozom.
Az ötszáz forint hiánya nem vág földhöz, de az bánt, hogy Sanyi –mivel nem fogja visszaadni- többet már semmiképpen sem fog beszélgetni velem, úgy fog elkerülni, ahogy csak bír, és valószínűleg meg is utál egykettőre. Sőt, már abban a pillanatban megtehette, amikor eldöntötte, hogy tőlem fogja elkérni ezt a háromszáz forintot. Emellett még az is zavar, hogy a civil szervezet családias, őszinte hangulatát egy ilyen ronda, görbe titokkal csúfítottuk el. Amíg a buszra várok, úgy érzem magam, mint akit kizsebeltek, összeszidtak és jól kiröhögtek.
